Vasárnap a magyar szavazók negyede olyan pártra szavazott, amely nem volt része a húsz évvel ezelőtt kialakult pártfelállásnak, miközben a rendszerváltó pártok mind elbuktak. Egy kivételével. Mi lesz a Fidesz sorsa négy év múlva, ha nem a megfelelő utat választja?
Vasárnap este a magyar állam végelgyengülésben kimúlt, és ez egyáltalán nem vicces.
Intézményei rosszabb esetben szétestek és romokban hevernek, jobb esetben egyszerűen csak nem működnek. Például a szociális biztonság (közel 3 millióan élnek létminimum alatt), a közerkölcsök (komplett önkormányzati frakciók ülnek előzetesben), az államrend (nemzetbiztonsági tétlenség mellett hónapokig működtek félkatonai gárdák, politikai terrorszervezetek, sorozatgyilkos bandák), a közbiztonság (keleti települések és megyék váltak életveszélyessé), az államkincstár (az államadósság 2008-ról 2009-re
tizedével nőtt), az ország nemzetközi tekintélye (nyugati lapok folyamatosan a szélsőjobboldal előretöréséről és a kilátástalanságról cikkeznek, néha meg a köztársasági elnököt kitiltják Szlovákiából), vagy éppen a saját múltunkkal való szembenézés (a régióban egyedül nálunk
nem nyilvánosak a kommunista állambiztonsági iratok). A sor hosszan folytatható, és érdemes is folytatni.
Vasárnap délután, este, éjjel (hétfőre virradóra, hajnalban stb.) kiderült, a magyar demokrácia már arra sem képes, hogy tisztességgel biztosítsa a jogot, hogy az iménti, hosszú-hosszú felsorolásban szereplő és abból kimaradó tételekért az állam polgárai az állam működtetőit egyszerűen és gyorsan elküldhessék a fenébe. (Felelősök nincsenek, pedig ha már annyian felelősségrevonást ígérnek, igazán lehete ezzel kezdeni. LMP-s kiadásban: Állampolgári kontrollt! Fideszesben: Elszámoltatást! Jobbikosban:
Neveket akarok hallani!)
A megalázó sorbanállással, az értelmetlen és jó eséllyel jogszerűtlen kampánycsend-kiterjesztéssel a szabad választásból, a demokrácia ünnepéből sikerült egy gyermekkorunkból jól ismert, végtelenül kínos tornatermi iskolai ünnepséget csinálni. Ahol a szavaló kislány halmozottan beszédhibás, az beszédet mondó igazgató pedig mindig megbízhatóan részeg. Arról nem is beszélve, hogy az Országos Választási Bizottság szánalmas ülése az MSZMP KB végnapjait, a választási eredményeket ismertető Virág Rudolf pedig kinézetre Grósz Károlyt idézte. Abszurd, nem várt lezárása ez a rendszerváltozásnak.
Merthogy annak tényleg vége.
Először is, búcsúzunk a rendszerváltozás két meghatározó pártjától, az MDF-től és az SZDSZ-től (tovarisi, konyec). A két pártból most összeállt furcsa formáció az elmúlt húsz év politikai elitjét testesítette meg, hiszen, gondoljunk bele, az MDF és az SZDSZ valamelyike eddig mindig hatalmon volt. Mindig. Ahogy tegnap este egy ismerősöm megjegyezte, a sokszor újrapozicionált MDF-márka legközelebb már csak szájöblítőként fog visszatérni.
Búcsúzunk egy másik régi játékostól, a régió utolsó nagy kommunista utódpártjától, az MSZP-től is, mely a kormányképes váltópártok ligája helyett ezentúl a másodosztályban focizik. Ahogy pár éve a Fradi szurkolói és a focivilág elkeseredett reakciói is megmutatták, ezt rettenetesen nehéz feldolgozni. Mesterházy Attila miniszterelnök-jelölt még mindig vitázni akar Orbán Viktorral.
Aztán: a magyar szavazók negyede új pártokra, új politikusokra, új programokra adta a voksát, ami teljesen példátlan. Míg Csurka István MDF-alelnöki múlttal vezette be a MIÉP-et 1998-ban a parlamentbe, Vona Gábor és Schiffer András amatőrökként valami olyasmit értek el, amit előttük soha senki. Ez a két párt ráadásul egy új generációt hoz be a magyar politikába. Azokat, akik már nem a Kádár-rendszerben, a hetvenes-nyolcvanas években, hanem már 1989 után szocializálódtak, a rendszerváltozás után jártak egyetemre, kezdtek szerepet vállalni a civil és politikai életben. Ez teljesen más beágyazottságot, problémaérzékenységet, beszédmódot, kultúrát jelent. A két generációs párt megjelenése egyben a régi pártok kudarca, melyek a közélet iránt érdeklődő, illetve a politikusi pályára készülő fiataloknak nem tudtak elfogadható alternatívát nyújtani. Sem őszülő politikusaikkal, sem nyugdíjasbájoló stílusukkal, sem korrupt ifjúsági szervezeteikkel.
Összehasonlítva az eddigi parlamenti pártok országos listáját vezető első tíz politikus átlagéletkorát a két új pártéval: az átlagban ötvenes szocialistákkal (50) és fideszesekkel (59, illetve Wittner Mária és Horváth János nélkül 51) szemben negyvenes jobbikosok (43) és harmincas LMP-sek (36) állnak. Gondoljon bárki bármit a jobbikosokról és elempésekről, az idő nekik dolgozik. 2010-ben a szavazók negyede őket választotta. A rendszerváltók generációjának ellenben ketyeg az óra.
És ez így van rendjén. Mert többségében - főhajtás a kivételnek - sem felelősen, tisztességesen politizálni, de még csak normálisan öltözködni sem tanultak meg, a zenehallgatási és egyéb kulturális preferenciáikról meg ne is beszéljünk. Mindez értelmiségi holdudvarukra is áll. A demokratikus ellenzék ideje éppúgy lejárt, mint a népi ellenzéké. Ez van.
Az elmúlt húsz év politikáját nem lehet folytatni, de ha lehetne, sem volna érdemes. És akkor itt van nekünk a Fidesz, nagyon közel a kétharmados parlamenti többséghez. Az újrakezdéshez, a magyar állam működésének helyreállításához, a gazdaság talpraállításához, a korrupció és a hideg polgárháború felszámolásához ez biztosan elég.
Ha mégis az elmúlt húsz év politikája folytatódik, ha ismét az elmúlt húsz év jól ismert, hírhedt arcai kerülnek elő, régi sérelmeikkel, bosszúvágyukkal, régi mániáikkal és régi-új sötét ügyeikkel, akkor négy év múlva a Fideszért ugyanúgy nem fogunk sírni, mint ahogy most sem sírunk az aktuális vesztesekért. Persze, az egyetlen talpon maradt rendszerváltó párt bármit megtehet, így megteheti, hogy nem zárja le a rendszerváltás korszakát. Csakhogy itt vannak az új jelentkezők, és akkor majd ők fogják megtenni helyettük. És velük.
mit is hozott a viki?
