el kéne dugni az írásaim
legalább egy kicsit. olyan zavaros most minden, mint a Majdnem híres
csak én nem vagyok 15 éves tehetséges kritikus, de a dilemmám még mindig ugyan az szeretni őket, vagy objektiv kritkát, véleményt írni a világról,
esetleg ingyen szórakoztatni...
illő lenne, mert megoldották, hogy ingyen szolhasak hozzá. a Bogi azon filozik, hogy felkel holnap reggel és bekabcsolja a rádióit.
1973-ban vagyunk, és a mozivásznon egy kedves arcú kölyköt látunk, William Miller ő (Patrick Fugit), egy 15 éves San Diego-i gyerek, aki a rockzene megszállottja. William a mamájával, Elaine-nel (Frances McDormand) és nővérével (Zooey Deschanel) él együtt, és a helyi lapba írogat kisebb zenei kritikákat kisebb zenekarokról, amikor egyik nap kap egy telefonhívást a nagynevű Rolling Stone magazintól, hogy írhatna nekik is egy turné-cikket a Stillwater nevű zenekarról. William mindent tud a rockzenéről, ráadásul jó stílusban is ír, viszont a megbízói nem tudják róla, hogy még csak 15 éves, úgyhogy csak a „ne használj drogokat”-refrénű anyai parancsok után szabadulhat el otthonról.
A filmnek ezen a pontján már kezdhetne elfáradni az a néhány néző, aki személy szerint nem rajong sem a ‘70-es évekért, sem a rockzenéért, de nem így történik, és erről a kitűnő rendezés gondoskodik. Cameron Crowe, a film rendezője a saját élettörténetét vitte filmvászonra, mivel annak idején (1976-ban, 16 éves korában) ő valójában a Rolling Stone társszerzője volt. Crowe ügyesen kikerüli a szentimentális visszaemlékezésnek még a látszatát is, távolságtartó a személyes sztorit illetően, és inkább a kor hangulatának felidézésére, illetve a zenékre koncentrál. A filmbeli Stillwater természetesen egy kitalált csapat, Crowe tinikorában a The Allman Brothers nevű zenekarral turnézott együtt, és a The Who-val élte át a filmbeli repülőút-krízist.
Megjegyzés küldése